Végre egy előadás, ami eredeti, és visszaadja a hitet az itthoni színházcsinálókban
Rajongva szeretem Göndör Lászlót. Ő az a magyar alkotó, aki még őrzi bennem a hitet, miszerint az itthoni színházi világ még menthető. Erős kijelentés? Abszolút. Talán túlzó is, hiszen azért nem egy alkalom volt az elmúlt években, amikor elgondolkodtam, meghatódtam, nevettem színházban. De sajnos évek óta az esetek többségében keserű szájízzel hagyom el az itthoni intézményeket.
Az egyik legfőbb problémám, hogy ha megnézem, milyen darabra megyek, melyik társulathoz, az előadást ki fogja rendezni, mely színészekkel, akkor már előre tudom, mire kell számítanom. Nincsenek meglepetések, csak gyáva lázadások, ideológiába csomagolt klasszikusok, megúszós választások, vagy sikerdarabok, amik arra hivatottak, hogy megtermeljék az intézmény működéséhez elegendő összeget.
Megfordult a sorrend. A színészek már nem azért játszanak, hogy valamit létrehozzanak, vagy adjanak a közönségnek. A szakma ma már a túlélésről szól. A kőszínházakban a szereplők néha már látványosan úgy lépnek színpadra, hogy azt sem tudják, épp melyik darabot játsszák. Ezen kívül túl vannak terhelve. A legfőbb motiváció a megélhetés. Függetleneknél pedig ott a kényszer, hogy mindig valami nagyot mondjanak, mert ha nem így sikerül, akkor elveszítik a létjogosultságukat egy olyan városban, ahiol minden sarkon akad egy színház. Az amatőr helyeken kizárólag a szórakoztatásé a főszerep, amitől egy elavult világ idéződik fel.
Szóval nagy a baj. De még így is, hogy üvöltő problémák vannak, szerencsére a magyarok eléggé hűségesek. Egyrészt, még ezt a rengeteg színházat is rendszeresen látogatják, másrészt állva tapsolnak olyan előadásokon is, amiket egy laza tollvonással kéne levenni a repertoárról. És nem a színházi sznob beszél belőlem, hanem az a kultúráért rajongó újságíró, akinek meggyőződése, hogy a színháznak nem csak (fontos a csak) a szórakoztatás a feladata.
Amikor már tényleg azt érzetem, hogy ideje leszokom a színházlátogatásról, megnéztem Göndör László / Katona Éva: Nagymamával álmodtam című előadását és
De ez az ajánló nem ennek az előadásnak szól, bár ha bárki olyan szerencsés, hogy még találkozik vele műsoron, érdemes lecsapni egy-két jegyre, ugyanis Göndör László már visszavonultatta ezt a darabot, a nagy érdeklődésre való tekintettel néha mégis felbukkan.
Amiért mégis muszáj volt megemlítenem ezt az előadást is, az igazából maga az elv, ahogy Göndör László előadást készít. Azt csinálja, amiről szerintem a színházak többségének szólnia kellene. Ugyanis magából készít darabot. A saját élményeit, mondanivalóját, megéléseit sűríti bele a darabjaiba, és így válnak az előadásai hitelessé, aktuálissá és nem mellesleg átélhetővé. A Nagymamával álmodtam és az Ugye vicces vagyok? két teljesen különböző stílusú és összetételű előadás. Míg előbbit bárkinek ajánlasnám, az utóbbit azért óvatosan mondogattam az ismerősi körömben is. Leginkább a nyitott és hard core színházlátogatóknak mondtam, hogy ha valami igazán eredetit szeretnének látni, és hatalmasat akarnak nevetni, akkor nézzék meg az Ugye vicces vagyok?-ot, így ebben az ajánlóban is fontosnak tartom ezt kiemelni. De amennyiben valaki magára ismer, és azt érzi, hogy nyitottan áll egy eredeti alkotó produkciójához, akkor ez az előadás kötelező.
Nehéz, de annál fontosabb spoilerektől mentesen beszélni erről a darabról. Persze azért teszek egy próbát.
A darab kvázi egy tudományos, humor elméleti előadás. A humor evolúciójába és értelmezésébe is kapunk némi betekintést, de az előadó lelkének legmélyére is akarva-akaratlanul elutazunk. Fontos megemlíteni, hogy Göndör László nem egyedül dolgozott ezen az előadáson.Saul Kemack és Laboda Kornél.