Tehát a jeleneteket kibővítették és elmélyítették, amik annyira jól sikerültek, hogy a végére a dalok már inkább kilógnak a nagy egészből, mintsem hogy emelnék a film fényét. Persze nem az összes. Pont a két legnagyobb sláger, a Popular és a Defying Gravity, illetve a nyitószám, a No One Mourns the Wicked elég erősre sikeredtek. Egyrészt messze a legfülbemászóbb, és emiatt a három legjobban megírt és legismertebb dalról beszélünk, másrészt pedig ezek a számok nem csak kitöltik az időt két jelenet között, hanem fontos cselekmények is történnek bennük. 

Persze azért az összes többi szám is magas minőségben lett elénekelve (kivéve talán a Michelle Yeoh által alakított Madame Morrible dala), de egy ilyen produkciónál ez a minimum. Ezért is volt a két női főszerepre remek választás Ariana Grande (Glinda) és Cynthia Erivo (Elphaba), mivel mindkét nő félelmetesen tehetséges énekes, így a dalokat körülbelül kisujjból kirázták (pedig nem stúdióban, hanem élőben énekeltek), tehát ahelyett, hogy a dalokon stresszeltek volna, anyait-apait beleadhattak a játékba – és ez gyönyörűen visszaköszön a mozivásznon.

Az is látszik, hogy a filmet rendező Jon M. Chu, remekül vezette a színészeket, minden gesztus értelemmel volt megtöltve, de közben adott annyi szabadságot a nekik, hogy némi improvizáció is beleférjen a játékba. Az impró egy kétélű fegyver, de ez esetben nagyon jól sült el, ugyanis minden színész (de a két főszereplő nő biztosan) olyan tudattal engedte szabadjára a tehetségét, hogy közben maximálisan azonosult az általa játszott karakterrel, így a kis játékok nem öncélúak voltak, hanem minden esetben a karakert szolgálták. Tisztán látszik, hogy fő motivációjuk az volt, hogy színészként nyújtsanak maximumot. 

Ugyan a három korábban említett dalon kívül az összes többi inkább érdektelenné és/vagy unalmassá vált azzal, hogy a film túlnőtte az alapjául szolgáló musicalt, a látvány és a világ, amit megteremtettek, igazán méltó lett ehhez a történethez. Mindent megmutattak, és még annál is többet, mint amit egy színpadon csak jelezni lehet, majd nézői képzelőerővel kiegészíteni. 

Bár a film kifejezetten hosszú, végig élvezetes marad, nem veszíti el a figyelmet, és amikor véget ér,  inkább az az érzés keríti hatalmába az embert, hogy “néztem volna még”, mintsem az, hogy “végre vége”. Bár eleinte nem tudtam elképzelni, hogy ez a történet hogyan lehet széles közönség által élvezhető, illetve miért érdemes két részre szedni, a magam részéről annyit tudok mondani, hogy nagyon várom a második etapot, mert az elsőben pozitívan csalódtam. A Wicked remek film arra, hogy a musical a jövőben kevésbé legyen szitokszó – még úgy is, hogy nem a benne található dalos betétek miatt lett erős alkotás.